A szakmai önkormányzatiság nem válhat a szakmai gondolkodás ellenőrzésének eszközévé
Dr. Ormay Péter György EV fog- és szájbetegségek szakorvosa, jogi szakokleveles orvos vagyok, korábban a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Orvosi Kamara Fogorvosi Tagozat vezetőségének tagja, jelenleg a kötelező tagság eltörlésekor kilépve, nem tagja az Orvosi Kamarának. Dolgoztam állami szakrendelői ellátásban, gyermekfogászatban, 1989-től a megyében elsőként főállású magánfogorvosként, majd orvostechnikai kereskedelemben, külföldi cégek anyag- és eszközfejlesztési kutatásainak területén. Jogi szakoklevél megszerzése után orvosvédelemben és az alkalmazott egészségügyi jog keretein belül betegek érdekvédelmében.
A Magyar Orvosi Kamara köztestületi jogköreinek megerősítéséről és a kötelező kamarai tagság visszaállításáról társadalmi egyeztetésre bocsátott jogszabálytervezet kapcsán súlyos alkotmányossági, szakmai-etikai és tudományszabadsági aggályaimat kívánom jelezni.
A Kormány által közzétett összefoglaló szerint a tervezett szabályozás eredményeként a jövőben „csak az folytathat orvosi tevékenységet, aki tagja a Magyar Orvosi Kamarának”.
Önmagában a kötelező tagság intézménye nem feltétlenül alkotmányellenes. Egészen más alkotmányossági megítélés alá esik azonban egy olyan kötelező köztestületi tagság, amelyhez az orvos szakmai és akár magánjellegű véleménynyilvánítására kiterjedő, szélesen értelmezhető etikai normarendszer, etikai joghatóság és az egzisztenciális helyzetét is érintő szankciórendszer kapcsolódik.
A kérdés ezért nem egyszerűen az hogy: „Legyen-e ismét kötelező MOK-tagság?”
A valódi kérdés, hogy:
Elfogadható-e jogállami keretek között, hogy az orvosi hivatás gyakorlásának feltétele egy olyan köztestület kötelező tagsága legyen, amely széles, részben határozatlan tartalmú etikai normák segítségével az orvos nyilvános szakmai véleményét, tudományos álláspontját, sőt bizonyos esetekben magánszemélyként tett közlését is ellenőrizheti és szankcionálhatja?
Álláspontom szerint jelenlegi formájában erre a kérdésre a válasz: NEM!
- A kötelező tagság és az etikai hatalom együtt vizsgálandó
A társadalmi egyeztetésre bocsátott javaslat kommunikációja a kamarai önkormányzatiság, az érdekvédelem és az orvostársadalom önálló érdekérvényesítő képességének helyreállítását hangsúlyozza. A Kormány indokolása szerint a 2023-as változások meggyengítették az orvostársadalom önálló érdekérvényesítő erejét. Én ugyanebben a kényszerítés eszközét látom.
A probléma azonban ott kezdődik, ha az érdekvédelmi funkció összekapcsolódik a tagság kötelező jellegével és az etikai-fegyelmi hatalommal. Az érdekvédelem természetes logikája szerint a szervezet: az orvost védi a hatalommal szemben.
A kötelező tagsághoz kapcsolt etikai kényszer logikája viszont megfordíthatja ezt: az orvosnak kell védekeznie saját kamarájával szemben, és ez alapvető különbség.
A MOK-tagság ma még nem az orvosi működés általános feltétele. A tervezet ezt kívánja megváltoztatni: az orvos többé nem dönthetné el, kíván-e az adott köztestülethez tartozni, mert a tagság megtagadásának ára maga a hivatás gyakorlásának elvesztése lenne.
Ezzel a MOK már nem marad pusztán érdekképviseleti szervezet. Kapuvá válik az orvosi hivatás gyakorlásához. Minél erősebb ez a kapuőri funkció, annál szigorúbb alkotmányos garanciák szükségesek arra, hogy a köztestület hatalma ne legyen felhasználható szakmai, világnézeti vagy közéleti konformitás kikényszerítésére. Ez a garancia viszont teljességgel hiányzik. - Különösen aggasztó a kötelező tagság és a 2026-os közösségimédia-etikai állásfoglalás összekapcsolódása
Ezt a jogszabálytervezetet nem lehet a 2026-ban közösen kiadott MOK–Egészségügyi Minisztérium etikai állásfoglalástól elszigetelten értékelni. Az állásfoglalás deklaráltan „a Magyar Orvosi Kamara valamennyi tagjára kiterjed”, miközben külön fejezetet tartalmaz a szankciókról. A dokumentum ráadásul nem kizárólag a szigorúan vett betegellátásra vonatkozik. Kimondja, hogy az orvos online magatartása „függetlenül attól, hogy magánszemélyként vagy szakmai minőségében jár el” nem sértheti többek között az egészségügyi ellátórendszerbe és az orvosi hivatásrendbe vetett „közbizalmat”. Ez már messze túlmutat a klasszikus orvosetikán.
A titoktartás, a beteg emberi méltóságának védelme, az adatvédelem, a megtévesztő reklám tilalma vagy a bizonyíthatóan veszélyes betegtanácsadás korlátozása vitán felül legitim etikai cél. De egészen más kategória:
a magánszemélyként tett vélemény, a rendszerkritika vagy a tudományos álláspont „közbizalmi” szempontú ellenőrzése. - Mit jelent a „közbizalom” megsértése?
Ez a szabályozás egyik legveszélyesebb gumifogalma. Mi történik például akkor, ha egy orvos nyilvánosan kijelenti, hogy:
egy kórházi gyakorlat veszélyes, egy szakmai protokoll elavult, egy minisztériumi intézkedés szakmailag hibás, egy gyógyszer vagy beavatkozás kockázatait alulkommunikálják, egy szakmai testület döntése mögött összeférhetetlenség állhat vagy egy széles körben elfogadott szakmai álláspont bizonyítékai szerinte nem megfelelőek?
Az ilyen közlés adott esetben valóban csökkentheti az egészségügyi rendszerbe vetett közbizalmat. De ebből nem következik, hogy etikátlan. Éppen ellenkezőleg:
a közbizalom valódi alapja nem a kritika hiánya, hanem az ellenőrizhetőség.
A betegbiztonság történetében számtalan esetben éppen azok a szakemberek szolgálták a közérdeket, akik a fennálló gyakorlat hibáira hívták fel a figyelmet. Ha a „közbizalom védelme” önálló etikai mércévé válik, akkor a közbizalom fogalma könnyen átalakulhat az intézményi reputáció védelmévé. Ez demokratikus társadalomban elfogadhatatlan lenne. - A „szakmai konszenzus” nem válhat hivatalos igazsággá
A MOK állásfoglalása külön kezeli a „szakmai konszenzustól eltérő” nézetet. Az eltérő álláspontot megfogalmazó orvosnak annak jellegét külön jeleznie és tudományos alapját megjelölnie kell. A feltöltött jogi elemzések helyesen mutatnak rá arra, hogy a „szakmai konszenzus” fogalma nincs objektíven definiálva: nem világos, ki, milyen eljárásban és milyen bizonyítékszint alapján állapítja meg azt. Ez nem pusztán jogtechnikai probléma. Ez a tudomány működésének lényegét érinti.
A tudomány fejlődését nem lehet úgy elképzelni, hogy létezik egy hivatalosan jóváhagyott álláspont, amelytől eltérni csak külön figyelmeztető címkével lehet.
A tudomány fejlődésének alapja: a kétely, a reprodukció, az ellenőrzés, az új hipotézis, a módszertani kritika, és adott esetben a korábbi konszenzus megdöntése.
Éppen ezért különösen figyelemre méltó, hogy maga Hegedűs Zsolt írta még a MOK Etikai Kollégiumának elnökeként 2023-ban, hogy ha az ellátás magas színvonalát kizárólag az iránymutatásoknak megfelelően definiáljuk, azzal hátráltathatjuk az innovációt és lassíthatjuk a fejlődést. Ezzel az alapelvvel nehezen egyeztethető össze egy olyan rendszer, amelyben a konszenzustól eltérő szakmai álláspont külön etikai kockázati kategóriává válik. - A tudományos szabadság nem azonos a tévedhetetlenséggel
Fontos félreértést elkerülni.
A tudományos szabadság védelme nem jelenti azt, hogy minden alternatív állítás igaz, és nem jelent felmentést a szakmai felelősség alól. A tudatosan hamis adatközlés, a beteg megtévesztése, a bizonyítatlan gyógymód garantált hatásának ígérete vagy a beteg közvetlen veszélyeztetése természetesen korlátozható és szankcionálható.
De más dolog a beteg megtévesztése, és más: a szakmai konszenzus megkérdőjelezése. Más a kuruzslás, és más: egy kisebbségi tudományos hipotézis ismertetése. Más egy bizonyítatlan kezelés biztos hatásának állítása, és más: egy kísérleti vagy komplementer eljárás bizonyítékainak és bizonytalanságainak korrekt bemutatása. A jogállami szabályozásnak ezeket a kategóriákat el kell választania. - Az úgynevezett alternatív és komplementer irányzatok különösen veszélyeztetettek
A tervezet és az etikai állásfoglalás összekapcsolódása különösen érzékenyen érintheti azokat az orvosokat, akik: komplementer gyógymódokkal; új terápiás megközelítésekkel; prevenciós módszerekkel; életmód-orvoslással; off-label vagy innovatív kezelésekkel; vagy a többségi állásponttól eltérő kutatási hipotézisekkel foglalkoznak.
Itt azonban a helyes jogi mérce nem az lehet: „egyezik-e a hivatalos állásponttal?”
Hanem: „milyen bizonyíték támasztja alá, hogyan kommunikálja annak bizonytalanságát, és megtéveszti-e vagy veszélyezteti-e a beteget?”
Ez a különbség döntő. Egy szakmai kamara feladata nem lehet az, hogy eldöntse, mely tudományos gondolatokat szabad felvetni és milyen gondolatok üldözendőek. - A „teljes kommunikációs hatás” különösen alkalmas szubjektív jogalkalmazásra
Az állásfoglalás nem elégszik meg a konkrét állítás igazságtartalmának vizsgálatával. A dokumentum külön kategóriaként vezeti be „a közlés teljes kommunikációs hatását”. Alkotmányjogi elemzés szerint ebben a rendszerben a szöveg mellett a kép, a hangnem, a kontextus és a kommunikáció összhatása is értékelhető, ami rendkívül széles utólagos értelmezési lehetőséget biztosít. Egy szankcióval fenyegetett norma esetében ez komoly jogbiztonsági probléma.
A jogalanynak előre kell tudnia: mit szabad és mit nem. Nem elfogadható olyan szabályozás, amelynek valódi tartalma csak az etikai eljárásban, utólag derül ki. - Az állásfoglalás nem puszta ajánlás – saját szövege szerint szankcionálni kíván
Ez különösen fontos a mostani törvényjavaslat értékelésekor. Az állásfoglalás VI. fejezete szerint az abban foglalt előírások és elvek megsértése: „etikai eljárást és arányos szankciót vonhat maga után”. Ráadásul előírható: „pontosítás, korrekció, helyesbítés vagy bocsánatkérés”, valamint a kifogásolt tartalom eltávolítása.
Ez már nem egyszerű szakmai ajánlás nyelvezete. Ez normatív, szankcióorientált szabályozás. Ezért válik különösen veszélyessé a kötelező tagság visszaállítása. Ma még az állásfoglalás deklarált személyi hatálya a MOK tagjaira terjed ki. A tervezett törvény elfogadásával viszont minden Magyarországon praktizáló orvos szükségképpen MOK-tag lenne. A két szabályozás egymásra vetítve tehát teljesen új helyzetet teremt. - A kötelező tagság a véleménykorlátozás kényszerítő erejét megsokszorozza
Önkéntes tagság esetében az orvos legalább elméletileg dönthet úgy: nem kíván egy adott szakmai szervezet értékrendjéhez tartozni. Kötelező tagság mellett nincs ilyen választása. Ha praktizálni akar, tag lesz. Ha tag, aláveti magát a kamarai normáknak. Ha a normák megsértése szankcionálható, akkor a szakmai véleménynyilvánítás szabadsága közvetlen kapcsolatba kerül a megélhetéssel. Ez teremti meg az úgynevezett chilling effect, vagyis a visszatartó hatás klasszikus helyzetét.
A bizonytalan normák miatt az orvos nem azért fog hallgatni, mert állítása feltétlenül hamis, hanem azért, mert nem tudhatja előre, hogyan fogja azt az etikai fórum értékelni.
Egy demokratikus társadalomban ez különösen veszélyes. - A véleménynyilvánítás szabadsága alapjog
Az Alaptörvény IX. cikke szerint mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Az orvos sem veszíti el ezt az alapjogát azzal, hogy orvosi diplomát szerez. Természetesen hivatása bizonyos többletkötelezettségeket indokol: titoktartást, betegadatvédelmet, a megtévesztő szakmai kommunikáció tilalmát, és a betegbiztonság védelmét.
De ebből nem következik általános felhatalmazás arra, hogy szakmai vagy magánvéleményének tartalmát egy köztestület ellenőrizze. Különösen erős védelem illeti meg az egészségügyi rendszer, a szakmapolitika és a közegészségügyi döntések kritikáját, mert ezek közérdekű kérdések.
Az alapjog korlátozásához pedig nem elegendő egy homályosan meghatározott „közbizalmi kockázat”. - A tudomány szabadsága is érintett
Az Alaptörvény X. cikke biztosítja a tudományos kutatás és a tudományos igazság kérdésében való állásfoglalás szabadságát. Az Eütv. ráadásul maga mondja ki, hogy az egészségügyi dolgozó jogosult és köteles szakmai ismereteit „a tudomány mindenkori állásával, fejlődésével összhangban” folyamatosan továbbfejleszteni.
Figyelemre méltó a törvény szóhasználata: nem pusztán a tudomány állásáról, hanem annak fejlődéséről beszél. A fejlődés pedig szükségképpen magában foglalja a korábbi álláspontok megkérdőjelezését. Ezt tette annak idején Semmelweis is, de az életével fizetett. - Különleges intézményi összefonódási kockázat
A jelenlegi helyzetben egy további, szokatlan intézményi körülményre is fel kell hívni a figyelmet. Dr. Hegedűs Zsolt korábban a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kollégiumának elnöke volt. Ezt maga a MOK korabeli dokumentációja is igazolja.
Jelenleg egészségügyi miniszter. A hatályos Eütv. szerint ugyanakkor az orvosokra vonatkozó szakmai-etikai szabályzatot az ETT a miniszter jóváhagyásával adja ki. Ez önmagában természetesen nem bizonyít sem jogsértést, sem személyes visszaélést, viszont objektív intézményi garanciákat tesz szükségessé.
Ugyanaz a személy ugyanis: korábban a MOK etikai normaképzésének egyik meghatározó tisztségviselője volt, majd az egészségügyi végrehajtó hatalom vezetője lett, miközben a minisztérium a MOK-kal közösen adta ki a vizsgált etikai állásfoglalást, és a miniszternek szerepe van az ETT etikai szabályzatának jóváhagyásában.
Ez olyan szerepkoncentráció, amely mellett különösen erős összeférhetetlenségi, átláthatósági és eljárási garanciákra lenne szükség. Nem a mindenkori tisztségviselő jó- vagy rosszhiszeműségére kell építeni a rendszert, márpedig most arra épülne.
A jogállam lényege éppen az, hogy: a hatalmi konstrukció akkor se tegye lehetővé a visszaélést, ha valaki vissza akarna élni vele. Ezt nem látom biztosítottnak. - A probléma nem oldható fel azzal, hogy jelenleg kevés orvos nem MOK-tag
Valóban felmerülhet az az érv, hogy a kötelező tagság visszaállítása közvetlenül csak azokat érinti, akik jelenleg nem kamarai tagok, ez azonban félrevezető. A törvény alkotmányosságát nem az dönti el, hány embert érint közvetlenül az első napon.
A lényeg az, hogy a jövőben: egyetlen orvos sem dönthet úgy, hogy a MOK-tagság nélkül gyakorolja hivatását. A jelenlegi tagság pedig nem tekinthető automatikus beleegyezésnek egy később jelentősen kibővített etikai-fegyelmi rendszerhez. Az önként vállalt tagság és a hivatásgyakorlás törvényi feltételévé tett tagság alkotmányjogi szempontból két teljesen eltérő helyzet. - Az érdekvédelemre hivatkozás nem válhat elterelő érvvé
A kötelező tagság mellett felsorakoztatott célok jelentős része vonzó: szakmai autonómia, erősebb érdekképviselet, önszabályozás, betegbiztonság, etikai színvonal, szakmai közösség.
Ezekkel önmagukban nehéz vitatkozni. De éppen ezért szükséges megvizsgálni, milyen tényleges jogkörök kapcsolódnak e jelszavakhoz.
Egy érdekvédelmi szervezetet azért tart fenn az orvos, hogy képviselje. Nem azért, hogy a magánvéleményét ellenőrizze. Nem azért, hogy eldöntse, mely tudományos hipotéziseket mondhatja ki. Nem azért, hogy a közbizalomra hivatkozva eljárást indítson rendszerkritika miatt. És különösen nem azért, hogy a tagságból való kilépés alternatívája a hivatás elhagyása legyen.
Az érdekvédelem és a fegyelmezés ugyanazon kötelező köztestületben történő koncentrációja ezért önmagában is komoly garanciális kérdés. - A rendszer legnagyobb veszélye nem a tömeges büntetés, hanem a szelektív büntethetőség
Egy ilyen rendszer működéséhez nem szükséges orvosok százait felelősségre vonni. Elég néhány precedens. Ha egyetlen orvost eljárás alá vonnak azért, mert: megkérdőjelezett egy szakmai konszenzust; kritizált egy állami egészségügyi intézkedést; alternatív terápiás megközelítésről beszélt; vagy kommunikációját „közbizalom-rombolónak” minősítették, akkor több ezer kolléga fogja feltenni magának a kérdést:
„Megéri ezt nekem leírni?”
És éppen itt kezdődik az öncenzúra. Ez szelektív jogalkalmazás. A határozatlan normák lehetővé teszik, hogy az etikai eljárást belső konfliktusok vagy kritikus hangok elfojtására is használják. Véleményem szerint ez a cél! - A kötelező tagság alkotmányossága nem automatikus – a szükségességet bizonyítani kell
A kötelező kamarai tagság alkotmányosságára nem ad általános és időtlen felhatalmazást az, hogy az Alkotmánybíróság korábban egy más intézményi környezetben elfogadhatónak találta azt. A 39/1997. (VII. 1.) AB határozat a konkrét közfeladatok, önszabályozási és etikai hatáskörök mellett, szükségességi és arányossági mérlegelés alapján vizsgálta a kényszertagságot. Ebből nem következik, hogy a tagság minden későbbi szabályozási környezetben automatikusan igazolható.
A jelenlegi előterjesztéshez ezért azt kellene bemutatni, hogy a 2023 óta működő, kötelező MOK-tagság nélküli rendszer milyen konkrét, mérhető betegbiztonsági vagy működési kudarcot okozott; mely közfeladat ellátása vált lehetetlenné; és miért nem érhető el ugyanaz a közérdekű cél enyhébb, az alapjogokat kevésbé korlátozó eszközzel. Ennek érdemi bizonyítása nélkül a hivatásgyakorlást feltételhez kötő kényszertagság szükségessége és arányossága nem tekinthető kellően alátámasztottnak.
Különösen aggályos, hogy a tervezet egyetlen intézményi rendszerben kapcsolja össze a kötelező tagságot, az etikai normák megalkotását, az etikai eljárást, a hivatásgyakorlási feltételt, a tagdíj állami behajthatóságát és egyes foglalkoztatási döntésekhez kapcsolódó kamarai véleményezést. Ez már nem pusztán érdekképviseleti pozíció, hanem az orvos szakmai és egzisztenciális helyzetére egyszerre ható közjogi hatalom. - A 2022-es kamarai oltási-etikai vita bizonyítja, hogy a veszély nem pusztán elméleti
A MOK 2022. május 28-i Országos Küldöttközgyűlésének dokumentált vitája különös jelentőségű. A közgyűlésen szóba kerültek az oltást követően észlelt, akkor még nem kellően ismert szövődmények, az adathiány és a mentesítés gyakorlati nehézségei. Ugyanezen ülésen 113 igen, 69 nem és 21 tartózkodás mellett nem kapta meg a szükséges többséget az a javaslat, amely az egészségügyi dolgozó számára kötelező oltás elutasítását súlyos etikai vétséggé minősítette volna.
Közvetlenül ezt követően azonban 188 igen, 9 nem és 7 tartózkodás mellett elfogadták azt a rendelkezést, amely kirívóan súlyos etikai vétségként kezelte, ha a kamarai tag nyilvános kommunikációs csatornán a védőoltás elutasítására biztat. A történeti tanulság nem az, hogy bármely konkrét oltási álláspont helyes vagy helytelen volt, hanem az, hogy egy gyorsan változó tudományos helyzetben a szakmai bizonytalanság és a kommunikáció etikai szankcionálásának igénye ugyanabban a döntési térben jelent meg.
Ezért a jelenlegi kényszertagság megítélésekor nem elegendő elméleti garanciákra hivatkozni. A kamarai etikai hatáskör ténylegesen érintheti a vitatott szakmai kérdések nyilvános megvitatását. A betegbiztonság szempontjából különösen káros lehet, ha az orvos a mellékhatás, a protokollhiba vagy egy új klinikai jelenség közlését azért mérlegeli túlzott óvatossággal, mert attól tart, hogy a közlés etikai eljárást vonhat maga után. - Tisztázatlan az „etikai állásfoglalás” jogi helye és szankciós szerepe
A 2026-os MOK-Egészségügyi Minisztérium etikai állásfoglalás saját szankciós fejezete szerint az abban rögzített előírások és elvek megsértése etikai eljárást és arányos szankciót vonhat maga után; ezen felül online pontosítás, korrekció, helyesbítés, bocsánatkérés vagy a kifogásolt tartalom eltávolítása is előírható. Ezzel szemben nem kellően világos, hogy egy „etikai állásfoglalás” pontosan milyen jogi viszonyban áll a törvény alapján elfogadandó etikai kódexszel, és önállóan szolgálhat-e etikai felelősség alapjául.
Ha önálló szankcióalap lehet, akkor különösen súlyos jogbiztonsági kérdés, hogy az orvos felelősségét részben egy minisztérium és köztestület által közösen jegyzett, számos értékelő fogalmat használó állásfoglalás határozhatja meg. Ha viszont nem önálló szankcióalap, akkor a dokumentum szankciós megfogalmazása önmagában is alkalmas lehet arra, hogy a címzettekben fegyelmi következménytől való félelmet keltsen. Mindkét értelmezés a normavilágosság és az előreláthatóság problémáját veti fel.
A kötelező tagság ezt a bizonytalanságot nem csökkenti, hanem megsokszorozza: egy választható szakmai kapcsolat helyett a hivatás gyakorlásának feltételévé teszi azt a tagságot, amelyhez ez a már létező kommunikációs-etikai keret kapcsolódik. - Hiányos hatásvizsgálat és a „chilling effect” figyelmen kívül hagyása
A társadalmi egyeztetéshez kapcsolódó hatásvizsgálat egyik legsúlyosabb hiányossága, hogy nem elemzi érdemben a kötelező tagság alapjogi, szakmai és szervezeti következményeit. Angelika elemzése rámutat: a hatásvizsgálat az érintett csoportoknál nulla főt, a költségvetési hatásoknál nulla forintot tüntet fel, miközben a szabályozás valamennyi kamarai tagsághoz kötött orvosi tevékenységet végző személyt érinti, etikai testületek újjászervezésével, ügyáthelyezéssel, adategyeztetéssel, tagdíjbehajtással és új kamarai feladatokkal jár.
A vizsgálat nem tér ki az orvosok szakmai autonómiájára, véleménynyilvánítására, tudományos vitában való részvételére, mellékhatás-jelentési hajlandóságára, munkaerő-megtartására, a kamarai konfliktusokra vagy a várható közigazgatási és bírósági jogvitákra. Különösen feltűnő, hogy a chilling effect – a szankciótól való félelem miatti öncenzúra – még fogalmi szinten sem jelenik meg, noha a 2022-es kamarai vita és a 2026-os online etikai állásfoglalás a hatásvizsgálat elkészítésekor már ismert volt.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának Nagykamarája a Baka kontra Magyarország ügyben hangsúlyozta a visszatartó hatás alapjogi jelentőségét: egy szakmai-közéleti vélemény miatt bekövetkező súlyos hátrány nemcsak az érintettet, hanem a szakmai közösség más tagjait is visszatarthatja a közérdekű vitában való részvételtől. Ez a mérce különösen releváns ott, ahol az etikai jogkövetkezmény közvetve vagy közvetlenül a hivatás gyakorlására is kihat.
A jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény szerinti előzetes hatásvizsgálatnak éppen az ilyen következményeket kellene feltárnia. Egy, a teljes orvosi hivatásrend jogállását átalakító szabályozásnál a ténylegesen érintettek, a szervezeti és pénzügyi terhek, az alapjogi kockázatok és az enyhébb szabályozási alternatívák érdemi vizsgálata nem mellőzhető. A tervezet kihirdetést követő napi hatálybalépése mellett a kellő felkészülési idő követelménye is külön vizsgálatot igényel. - Nem „pallosjogra”, hanem jogállami önkormányzatiságra van szükség
A MOK megerősítése önmagában támogatható cél lehetne. De nem mindegy, milyen kamarát erősítünk meg. Egy valódi szakmai kamara:
védi az orvost a politikai hatalomtól;
nem pedig a politikai hatalommal együtt szabályozza, mit mondhat. Védi a szakmai autonómiát nem pedig meghatározza a megengedett tudományos vélemény határait. Biztosítja a tudományos vitát; nem pedig „konszenzushoz” igazítja. Védi a véleménnyilvánítást nem pedig „közbizalom-rombolás” miatt fenyegeti. A betegbiztonságot védi, nem az intézmények és politika tekintélyét. - Mit tartok elfogadható megoldásnak?
Nem vitatom a MOK köztestületi szerepének megerősítését. Azt vitatom, hogy ehhez kötelező tagság lenne szükséges. A MOK szakmai és érdekvédelmi jogosítványai megerősíthetők úgy is, hogy a tagság önkéntes marad. Ha azonban a jogalkotó (vagy bizonyos személy) mégis ragaszkodik a kötelező tagsághoz, annak hatálybalépését legalább az alábbi garanciák törvényi rögzítéséhez kell kötni:- Az orvos magánszemélyként tett véleménye főszabály szerint ne tartozzon kamarai etikai joghatóság alá.
- Egészségpolitikai, intézményi és szakmai rendszerkritika önmagában soha ne minősülhessen „közbizalom-sértésnek”.
- A szakmai konszenzustól eltérő vélemény önmagában ne képezhessen etikai vétséget.
- Tudományos kérdésben csak konkrétan bizonyított megtévesztés vagy közvetlen betegbiztonsági veszély alapozhasson meg szankciót.
- A vélemény, hipotézis és tényállítás között kötelező legyen különbséget tenni.
- Az etikai szabályokat normavilágosan, előre meghatározott tényállásokkal kell megalkotni.
- A MOK vezetésétől és az egészségügyi minisztertől ténylegesen független etikai fórum szükséges.
- Etikai szankciót kizárólag független bírói felülvizsgálat mellett lehessen alkalmazni.
Szakmai vélemény visszavonására vagy bocsánatkérésre senkit ne lehessen kötelezni pusztán azért, mert álláspontja kisebbségi.
Mindezekre semmiféle garanciát sajnos nem látok.
- Kérelem a jogalkotóhoz
Mindezek alapján kérem, hogy a jogalkotó a Magyar Orvosi Kamara kötelező tagságának visszaállítását jelen formájában ne fogadja el.
Kérem, hogy a kötelező tagság kérdését csak: a MOK teljes tervezett etikai és fegyelmi jogkörének nyilvánosságra hozatalát; független alkotmányossági hatásvizsgálatot; az etikai normák nyilvános szakmai vitáját; a véleménynyilvánítás és tudományos szabadság kifejezett törvényi garanciáinak megalkotását; valamint az etikai döntéshozatal intézményi függetlenségének biztosítását követően lehessen ismét napirendre venni.
Addig a MOK-tagságnak önkéntesnek kell maradnia.
Hivatkozott jogforrások és dokumentumok
• 39/1997. (VII. 1.) AB határozat – a kötelező orvosi kamarai tagság alkotmányossági mércéje.
• 2010. évi CXXX. törvény a jogalkotásról – különösen 2. § (3), 17. § és 17/A. §.
• MOK Országos Küldöttközgyűlés jegyzőkönyve, 2022. május 28., különösen 48-50. oldal.
• Magyar Orvosi Kamara – Egészségügyi Minisztérium: Az orvosok közösségi médiahasználatának és nyilvános online egészségügyi kommunikációjának etikai szempontjai. Etikai állásfoglalás, 2026.
• ECtHR, Baka v. Hungary [GC], no. 20261/12, judgment of 23 June 2016, különösen § 173.
• Hatásvizsgálati lap, ID 1/2026/EÜM, 2026. szeptember 3.
Zárszó
Az orvostudomány történetét nem kizárólag konszenzusok írták, hanem azok megkérdőjelezése is.
A betegbiztonság nem követeli meg a szabad tudományos vita felszámolását. Ellenkezőleg: a betegbiztonság egyik legfontosabb garanciája az, hogy az orvos félelem nélkül kimondhassa, ha valamely szakmai gyakorlatot, intézkedést vagy uralkodó álláspontot hibásnak tart – feltéve, hogy állításait tisztességesen, ellenőrizhetően és szakmailag felelősen fogalmazza meg. Jelen törvénytervezet erre a legminimálisabb garanciát sem biztosítja.
Egy szakmai kamara tekintélyét nem az teremti meg, hogy kötelező belépni, és nem az, hogy képes megbüntetni a másként gondolkodót. A tekintély abból fakad, hogy az orvos önként tekinti saját képviselőjének.
A Magyar Orvosi Kamara akkor tölti be valódi köztestületi és érdekvédelmi szerepét, ha az orvos számára pajzsot jelent.
Nem pallost!
A kötelező kamarai tagság visszaállítását érvekkel alátámasztottan nem támogatom, és kérem a tervezet e rendelkezéseinek visszavonását és teljes körű újragondolását.
2026.09.11.
Dr. Ormay Péter György